"félelem az éjszakától. félelem attól, ami nem az éj."
Keresés
Régi bejegyzések
- 2010. február
- 2010. január
- 2009. december
- 2009. november
- 2009. október
- 2009. szeptember
- 2009. augusztus
- 2009. július
- 2009. június
- 2009. május
- 2009. április
- 2009. március
- 2009. február
- 2009. január
- 2008. december
- 2008. november
Linkek
nem műsor ez, ne maradj végig
nincs mit nézni itt mostantól, ne gyere ide, ne nyisd meg naponta ötször, ne gyere holnap se, se azután. tudom már, hogyan tovább, éppen azért, mert az őszinteséget túlságosan megfontoltam, átgondoltam, kimértem, latolgattam itt. ha meg érdekel, hol nem, akkor te megkérdezed, én elmondom. rajtakaptál, nincs történet, nem vár itt semmi téged.
#427
nem tudom, hogyan tovább, az őszinteséget túlságosan megfontolom, átgondolom, kimérem, latolgatom itt. lehet, még mindig kényelmesebben vagyok egy fehér lapon. lehet, hogy ami nem megy, azt valóban nem kéne erőltetni, csakhogy nehéz belátni, és onnan még amúgy is túl hosszú az út a rászánásig. jobb híján, mivel a valóságban nem tudok bepakolni a táskámba, és útnak indulni, eljátszhatnám virtuálisan. kellene valami alapvető bizalom, ami itt magától nem alakult ki. aki szeretne a továbbiakban olvasni, emailben jelezze, címért.
as a bull in a China shop.
nagyon sajnálom, hogy ennyire rövid idő alatt képes minden összeomlani. ezek a nagy, elsodró érzések, amiknek a részese akartam lenni - mindegy, lényegében az is, ha csak egy nice fuck voltam, vagyok, leszek mindenkinek mindig is. azt még időközben észrevettem, megértettem, hogy az én élettörténetemet nem a dolgok valós állása, nem a realitás objektív folyása adja, hanem a dolgok, ahogy hittem őket, hogy vannak.
...nincs dátum a lapon, párhetes lehet, és mindennapos.
sehol, soha, senkinek.
a mennyiség. harminc-ötven-négy elosztásban nyolcvannégy szem gyógyszer, elsőre ennyi jut eszembe róla. másodjára a hiánya, hogy végtére is soha nem voltam senkinek* semmi sem.
*neki, csak projektálok.
#424
nem tudom, sírtam-e már itt. rohantam ki, rohantam vissza, cigiért, aztán, ahogy a szavak súlya rámrakódott, préselte ki belőlem a könnycseppeket, nem mertem zokogni. mostmár stabilizálódik az állapota, mondják a telefon túloldán, mikor ideértünk, még negyvenet vert a szíve, mostmár ötvenvalamennyi. két-három hete sincs talán az én negyvenes produkciómnak, senkinek sem szóltam semmit, csak feküdtem az ágyamon, görcsben. az óvoda járt az eszemben, az ősz. a gesztenyék, amikbe fogpiszkálót szúrtam, épp úgy, ahogy most nagyként az avokádókba. az óvoda járt az eszemben, ahogy az anyaméh-meleg cseppfolyóssá vált az ablakon, és elhomályosított a háttérben fákat. én oda szerettem volna visszajutni.
sírtam, hogy soha fel sem hívtam volna, sírtam, hogy ha én megtenném, sírna-e azon valaki, hogy nem tette meg, pedig, felhívhatott volna. tudom, hogy azon a ponton a dolgok, mint egy telefonhívás, egy találkozás, egy beszélgetés már semmit nem ér.
mint egy szurony, kilóg belőled a világba a távolság, ami te magad vagy, és a felismerhetetlenségig cincálja szét.